A szegedi jégkorongsport jeles évfordulóját ünnepli 2019-ben: 30 évvel ezelőtt, 1989. januárjában volt Szeged történelmének első hivatalos, magyar bajnokságban játszott mérkőzése. Az évforduló alkalmából 2019. január 13-án egy megemlékezést szervezünk, amely 15 órakor kezdődik a városi műjégpályán a Goodwill Pharma Szegedi Vízmű OB II-es bajnokija előtt. Cikksorozatunkban pedig a harminc évvel ezelőtti résztvevőkkel sztorizgatunk, most éppen Bánáti Antallal.
– Nálam 1986-tól számítódik a történet, akkor kezdtem szervezni, kezdtünk formálódni, edzeni – emlékezett Bánáti Antal, akit a szegedi jégkorong Minarik Edéjének neveztek. – Egészen 2016-ig, huszonhat szezonon keresztül vezettük a klubot két jó barátommal. Örülök, hogy sokan ott lesznek az eseményen, nagy dolog, hogy egykori társaim közül Szalontai Csabi megszervezte a jubileumi meccset. Hazajön a fiam is Angliából, ő szintén játszott korábban a csapatban. Persze egyben szomorúság is, hiszen eltelt harminc év, de életem legszebb harminc éve volt ez.
Ott lesznek a régi bekkpárjai, például Kalocsa László, Szekeres Adorján vagy Pál Tamás, ennek különösen örül. Kiemelte: akkor még nem volt szó pénzről, a felszerelést ők vették, csupán a játék szeretete miatt játszottak, mégis ezt tartja a legjobb időszaknak.
Bánáti Antal a Délmagyarország legendás együtteseket bemutató sorozatában mesélt néhány éve a hőskorról. Akkori szavainál nem is lehet jobban leírni, milyen volt itt az élet harminc évvel ezelőtt.
– Kalocsa Lászlót mindig felvettem a piacon, ahol dolgozott, és mentünk kocsival edzésre. A játékosokat a kezdeti időszakban a kiskundorozsmai jégről hívtam el, hogy lenne-e kedvük csapatban játszani. Később jött a fordulópont, Lippai Pál polgármester ugyanis biztosított számunkra egy jégkezelő gépet. Ha azt akkor nem kapjuk meg, most nem lenne miről beszélnünk.
– Időközben remek OB II-es szezonunk volt, és feljutottunk az élvonalba, valamint a csarnokot is befedték. A MOL-Pick Szegednek is sokat köszönhetünk, hiszen a költözködésük miatt a csarnokunkban is játszottak, így lett öltözőnk. Előtte egy 150 méterre lévő barakkban tusoltak a játékosok, miután a pályáról izzadtan odasétáltak a hidegben. A felszerelést Szlovákiából csempésztük át az egyetemi síbusszal, és minden évben újra kellett élesztenünk magunkat, mert nem volt olyan anyagi hátterünk, mint a nagy kluboknak. De mi így is csináltuk, mert éltünk-haltunk a jégkorongért – részletezte Bánáti Antal annak a csapatnak a hátterét, amely így is az élvonalba jutott.
Az ötcsapatos OB I-ben két szezonon keresztül helytállt a Szeged, az Újpestet állandóan megverte, a többi riválisnak (Ferencváros, Dunaferr, Alba Volán) pedig mindig méltó ellenfele volt. Egyszer pedig óriási bravúrt hajtott végre azzal, amikor 1996. november 8-án az évek óta veretlen Dunaferr ellen nyert 4–3-ra. Az akkori Délmagyarország jegyzőkönyve szerint 700 néző előtt, de volt, amikor több ezren is a jégpályán drukkoltak.
– A csúcsmeccs a magyar kupa elődöntője volt, amit a Miskolc ellen vívtunk, úgy tudom, hogy körülbelül háromezren zsúfolódtunk össze a csarnokban. Ekkor voltunk a legközelebb ahhoz, hogy valami maradandót alkossunk. Nem sikerült, de már az is nagy eredmény volt, hogy néhány év alatt a semmiből idáig eljutottunk. A szurkolók parázs meccseket láthattak, és olyan kiemelkedő, válogatott játékosokat, mint Pápai Miklós, aki fantasztikus bekk volt, vagy például Csiki Csaba, aki most az utánpótlásért felel – zárta a beszélgetést Bánáti Antal.
